Drogosok, prostik és flúgosok élik itt megszokott mindennapjaikat közönyös rezignáltsággal fulladva bele a dögunalomba. Azonban egyik éjjel az építmény tetejéről lezuhan a lúzer festőművész, Izzy, akinek halála alapjáraton a kutyát sem érdekelné, csakhogy ez az eset mégis bulvárbotrányt kavar. Izzy ugyanis egy milliárdos média-mogul fiacskája, és mint ilyen, kizárt az öngyilkosság eshetősége. Skinner különleges ügynök érkezik a helyszínre, hogy kibogozza a szálakat. Skinner maga is fura figura; gerincpótló protézise dacára nagy hatalmú idegen, aki mélyen megveti a hotel fogyatékos lakóit. Különösen a kedvesen lökött Tom Tomot, aki saját indíttatásból a nyomozó mellé szegődik segíteni, miközben tiszta és őszinte szerelmet táplál a hotel egy másik egészen különös csodabogara, Eloise, a befelé forduló, gátlásos utcalány iránt. Ahogy halad előre a történet, úgy mosódik el egyre jobban a valóság és a képzelet, az igazi és a hamis, az ép elme és az őrült látomás közötti határ.
  
Wenders mozija igazi szemtelen, kellemetlenül komplikált szimbólum-labirintus, amelynek felderítése reménytelen vállalkozásnak tűnhet, de nem kell mindig mindent pontosan értenünk ahhoz, hogy valamibe végtelenül, tisztán és igazán beleszerethessünk; vegyük csak Tom Tom esetét… 
 
A film ötlete eredetileg Bono-tól ered, ugyanis a Millió Dolláros Hotel valóban létezik; a U2 zenekar ennek tetején forgatta a Where The Streets Have No Name című dalának klipjét. Ezek után a legendás frontember olyan ihletett állapotba került, hogy azon nyomban felkereste Wenders-t, és megbeszélte vele a részleteket. Bono a producerkedést is magára vállalta, és természetesen a film borzongatóan szomorú-szép zenéjét is ő jegyzi.