Ugyanakkor új albuma egyenesen arról tanúskodik, hogy kirobbanó formában van. Bár egyesek a szenilitás biztos jelének tudhatták be, hogy Zakk Wylde-ot és Mike Bordint egyaránt szélnek eresztette, a vérfrissítés határozottan jót tett az anyagnak. A tajparaszt déli imidzsben tetszelgő gitáros játéka ugyan alapvető védjegye volt az utóbbi idők Ozzy lemezeinek, nehezen elképzelhető, hogy Wylde lelkesen asszisztált volna az új zenei irányvonalhoz. 

Gus G (ex-Arch Enemy, Firewind) és Tommy Clufetos (ex-Alice Cooper, Rob Zombie) azonban megfelelő alanynak bizonyultak a jóval korszerűbb hangvételű lemez elkészítéséhez. Már a torzított énekkel és különféle effektekkel operáló Let It Die is arról tanúskodik, hogy az énekes minden eddiginél szélesebb teret engedett a zeneszerzők kísérletezési hajlamainak. Ennek ellenére a dalból a legkevésbé sem hiányoznak Ozzy jellegzetes stílusjegyei.

A slágeres Let Me Hear You Scream talán az egyetlen dal, melyet akár a régi felállással is rögzíthetett volna, ám a lassan őrlő Soul Suckerben újra a szokatlan zenei megoldások veszik át a főszerepet. A Life Won't Wait a lemez első lírája, melynek refrénjében a frontember hátborzongatóan jó dallamokat hoz, mindemellett a dalnak vajmi kevés köze van a Mama I'm Coming Home vagy a Dreamer által fémjelzett vonalhoz. A már-már industrialba hajló, tonnás súlyú Latimer's Mercy ugyancsak emlékezetes darab, akárcsak a tradicionálisabb megközelítésű I Want It More.

Megszólalás tekintetében a Scream abszolút előrelépés az Ozzy-életműben, néhány fogósabb darab - mondjuk az 1995-ös Ozzmosis mintájára - azonban még elkelt volna a korongon.