A 2005 végén és 2006 elején adott első Vágtázó Csodaszarvas-koncertek felvételeiből összeállított bemutatkozó albumhoz képest mára hat poszton változott a 11 tagú zenekar felállása, ám az új korong is élőben felvett dalokból áll. Grandpierre számára már a VHK idején is kulcskérdés volt, hogy minél elevenebb, spontánabb legyen a lemezek megszólalása, akusztikus hangszerekre épülő új együttese esetében pedig talán hatványozottabban is igaz e tétel (az új lemezen két improvizáció is szerepel). A Végtelen Ázsia! című albumon jól hallható, hogy a jelenlegi felállás sokkal inkább érzi Grandpierre zenei világát, összeszokottabb, de legalábbis otthonosabb ebben a hangzásban, sodróbb erőt képes megszólaltatni ebben a VHK-hoz képest új megszólalásban. Az sem mellékes, hogy a dunántúli, moldvai, közép-ázsiai, kínai és indiai népzenére épülő, főképp kecskedudára, magyar dudára, furulyákra, sípokra, tamburára, kobozra, sazra, udra, ciszterre, hegedűre, bőgőre és erőteljes ütősökre (tapan, derbuka, riq) komponált szerzemények is passzentosabbak, mint a Tiszta forrás idején. A 2007 végén és 2008 elején adott koncertek anyagából készült albumon egy szám ismétlődik: a Mámoros éji vágtázás hallhatóan jól bejáratott dal lett időközben. Ugyanez elmondható a nyitó Napkapuról is – ha nem lenne pejoratív íze a kifejezés, nevezhetnénk világzene-slágernek a dudák szárnyalásával kiteljesedő felvételt. Természetesen, hatását megtartva alakult át Vágtázó Csodaszarvas-dallá a VHK harmadik nagylemezéről ismert Hunok csatája, a záró Emberélet pedig monumentalitásában talán még az elődzenekarra is ráver.